Az 1970-es évek óta rajzol, tagja volt az Erdélyi Miklós és Maurer Dóra által vezetett Kreativitási Körnek. 1976-ban testvérével, Herencsár Lajossal volt közös kiállítása az ELTE Budaőrsi úti Kollégiumában. 1977-ben a MOM Művészeti- és Kultúrközpontban Bolyki Jánossal és Kulifay Tamással állított ki, valamint ekkor gyermekkórházak művészi dekorálásával is foglalkozott. 1985-ben Szentendrén a Vajda Lajos Stúdió pincegalériájában állított ki Beöthy Balázzsal, a kiállítás címe „Gyümölcs” volt. 1986-ban részt vett a Láthatatlan Művészet című kiállításon Budapesten, a Kavics utcában a Csere Sorozat Nemzetközi Filozófikussági Művészetelőreiskola és a Hejettes Szomlyazók Csoporttal.
2002-ben a Nő című kiállításon a Magyar Kultúra Alapítvány aulájában, a várban állít ki Polonyi Istvánnal, Horváth Peti Mihállyal, Farkas Attilával, Kulifay Lászlóval és Kulifay Tamással. 2003-ban a Szkéné Színház Kancsal Puttó Galériájában állított ki, 2005-ben a Kecskeméti Katona József Színház galériájában Kulifay Tamással, valamint a Retorta Galériában önálló kiállítása volt. Illusztrációi több alkalommal is megjelentek a Vigília című folyóiratban és az Élet és Irodalom 49/33. számában.

Herencsár András rajzairól

H. A. rajzai általában nagyméretűek. Ez persze egyfelől nem biztos, hogy lényeges információ. De onnan nézve, hogy mihez képest nevezhetőek nagyoknak, a kérdés sokkal izgalmasabb lesz. Méretük nagynak ugyanis a rajtuk megjelenő motívumokhoz képest mondható. A rendszerint vékony fekete tollal megrajzolt „képelemek” ugyanis nagyon aprók, egy-két centisek csupán. Távolról nézve nonfiguratív vonalháló kaotikus szövevényének tűnik halmazuk, szőnyegszerűen borítva be a papír egyik-másik részét. Az icipici motívumok ugyanis nem csak kicsik, de nagyon sűrűn egymás mellett jelennek meg, sőt, sokszor áthatolnak egymáson, ugyanazt a papírszeletet birtokolják egyszerre többen is – békés egyetértésben, nem zavarva, hanem felerősítve egymás hatását. Szövevényük, masszájuk rendszerint „kitöltő” elem, távolról szemügyre vehető, összeálló egységek anyagát képezik. Nagyobb ívű, könnyebben beazonosítható kontúrok között vibrálnak, de fontosságuk ettől nem csökken, nem válnak puszta dekoratív elemmé. Ez a komponálási mód csupán érdekes kettősséget teremt: az asszociatív, hihetetlenül sűrűséggel burjánzó emberkék, tárgyak, apró jelenetek, kitalált lények és sosem-látott tárgyak spontán szövedéke egy tudatosabb, kigondolt kompozícióba illeszkedik. Persze, megfelelő távolságból nézve az is összezsugorodhat… Innen tekintve a rajzokat az az érzésünk támadhat, hogy a befelé haladás, valaminek a mélyére hatolás tulajdonképpen végtelen folyamat.
A lüktető anyag csak közel, igazán közel lépve fejthető meg, s úgy sem könnyen. Az apró lények, történések ugyanis egymásba folynak, egymásból erednek ( gyakran szó szerint is), egyik apró lény gesztusa a következőét előlegezi meg, abból nő tovább minden irányba. Nehezíti a fekete toll vonalainak kibogozását, hogy nincs kezdő- és végpont (néhol van, de ott sem segít sokat, hogy iránya van a kis meneteknek), és, hogy gyakran egymáson áttűnve jelennel meg az alakocskák, tárgyacskák, Vajda Lajos konstruktív szürrealista tematikába tartozó képeit idézve. (Az áttűnések és egymásból születések is jelzik, hogy e rajzokon minden átjárható, minden egy anyagból van, minden átalakulhat a másikká.) Bonyolítja a (befogadást) helyzetet, hogy amikor végre ráfókuszálunk egy-két apróságra, akkor az ő mozgásukból, gesztusaikból, tárgyaikból már önmagában egy „icipici” történet olvasható, fantáziálható „ki”, és akkor még meg sem néztük a többi részt. Néha mintha a tollát sem emelné fel a rajzoló, s e vonalak kacskaringóin, szövevényein fut szemünk. Hihetetlenül tömény világot tár fel H. A. Sűrű, képlékeny, hömpölygő, önmagát továbbköltő-teremtő új dimenziót. A rajzok expresszivitása (kis méretük ellenére a vonalak lendületesen meghúzottak), sűrű, „kusza” vonalhálózatai Kondor Béla és Kass János grafikáinak világát juttatják eszünkbe.
A korai műveken jelen volt még a szín, ám az elemek tobzódása a színátmenetek alatt dekoratív vonal-kavalkáddá vált, azáltal, hogy „nem látszik” ki a szín mögül. Ez nem áll az egyik kiemelkedő rajzra, a Red Monument-re, ahol egy nagy kelyhű, biciklikerekekre erősített piros virágon, és mellette is megjelenik a vékony, fekete vonalas figurák sora.
A szőnyegszerűen áramló rajzok lüktetése szabályosabb is lehet, amikor egy apró motívum, hajó, vagy cseresznyemintás ejtőernyővel ugrók ismétlődnek rendületlenül, a kézzel rajzolt mivoltból adódóan mégis egyedien a rajzon.
H.A. humorára jellemző, ahogy a néhol használt szöveggel él. Az egyik rajzon két szó szerepel, a figurális részekhez hasonlóan kicsiben ismétlődve. A kép alsó felén a FIELD (mező), felső részén pedig a SKY (ég) szó olvasható, s képezi egyúttal alap-anyagát, hátterét a mezőnek és az égnek, önmagának.
Az elemek önmagukat teremtik, s áramlanak szét a papíron azt az érzést keltve, hogy a végtelenségig tudnának növekedni, szőni saját mintájukat. Az idő és tér dimenzióinak kitágítása pedig tematikusan is megjelenik a műveken: az egyik rajzon, mely saját belső kerettel rendelkezik (középkori vízköpőkre emlékeztető emberi profilok sora, kiöltött, feltekeredő nyelvvel) egy icipici angyal és egy hozzá illő ördög vitájának kockáit láthatjuk. Minden jelenet külön kis történetet asszociáltat, vitájuk újabb és újabb állomásait. Változnak gesztusaik, már-már otthagyják egymást, hátat fordítanak a másiknak, de aztán a következő jelenetben újabb érvre találva rázzák öklüket vagy állnak megadóan, türelmesen hallgatva éppen a másikat. A jelenetek azonos kockái, és az, hogy a keret egy elem ismétléséből jön létre, éreztetik, hogy a sor bármeddig folytatható. A vita örök, tart amíg világ a világ.
Egy másik mű kívülről induló, befelé tartó spirál mentén szövi a figurákat. Egy mandala – a világ képe, létrehozása a meditáció egyik eszköze. Ahogy a rajzok nézése bizonyos szempontból maga is az: a minden irányba ágazó ívek, egymásból kinövő történetek, mozdulatok vonalainak, kalligráfiájának közelről való követése átadja a ritmust, saját lüktetésének ütemére állunk rá, ahogy nézzük a mozdulatlan, mégis mozgó, vibráló világot.
Létrehozásukhoz hallatlan türelem kellett, és kérdés, hogy végül ki rajzolt valójában: a tollat tudatosan tartó kéz leleménye minden vonás, de az életre kívánkozó figurák láthatóan saját életet is élnek. Az elmerülés, amely létrehozásukhoz kellett, s a mélység, a szövetig való hatolás a készüléskor működésbe lépett, s a lüktetést a néző is átveszi, amikor közel lép, hogy felfejtse a szálakat. Amit csak így lehet, úgy ahogy létrejöttek: teljes odaadással.

Somogyi Zsófia (művészettörténész)

Kiállítások:
1976 Kossuth Nyomda Klub
1977 MOM Művészeti Kultúrközpont Herencsár Andrással
1977 Szentendre, csoportos szabadtéri kiállítás
1978 ELTE Bölcsész Kollégium - aula
1978 Apáczai Csere János Gimnázium
1978 Kartográfiai Vállalat Központi Székház
1978 Eötvös Klub ELTE
1978 Váci utcai szabadtéri kiállítás Győrfy Sándorral
1978 Szentendre csoportos szabadtéri kiállítás
1979 GALÉRIA 11 (két kiállítás), Bari Árpád, Ajkai Papp László
1982 Egyetemi Színpad (két kiállítás)
1983 Zalaegerszegi Művelődési Központ
-
- ezek után 7 vidéki kiállítás

1986 Budapest Kavics utca - Láthatatlan Művészet című kiállítás a Nemzetközi Filozófussági Művészetelőreiskola és a Hejettes Szomlyazók Csoporttal és Herencsár Andrással

1994 Alsógöd, szabadtéri kiállítás
1995 Rét Galéria (Gazdagrét)
2001 Magyar Kultúra Alapítvány,
Dzodroghe Jorgosz, Farkas Attila, Kancsal Puttó Galéria - Szkéné Színház előcsarnoka
Radisson Béke Hotel (4 fő)
Bihari, Győrfi, Sebestyén, Kulifay
2002 Magyar Kultúra Alapítvány aula,
Cím: A nő
Polonyi István, Horváth Peti Mihály, Herencsár András, Kulifay László, Farkas Attila
2005 Castro Kávéház
2005 Karinthy Szalon, Faszobrok és festmények Kulifay Lászlóval
2005 Kecskeméti Katona József Színház galériája

KÓRHÁZFESTÉS 18 intézményben a Környezetalakító Munkacsoporttal

Telefon: 06-20-236-95-98
E-mail: haax@freemail.hu 
Honlap: www.festomuvesz.hu/herencsar , www.painter.hu/herencsar

ABOUT ANDRÁS HERENCSÁR

He has made drawings since 1970, he was a member of the Creativity Group leaded by Dóra Maurer and Miklós Erdély (very important artists at the 1970’s Hungary). In 1976 András Herencsár had got an exhibition together with his brother, Lajos Herencsár at Budaörs Eötvös Lorand University of Sciences’ college. In 1977 had exhibition with Tamás Kulifay and János Bolyki at the MOM Art – and Culture Centre, and dealt with decoration of children’s hospitals. In 1985 he had a show (titled „Fruit”) in Szentendre (HU), in the Lajos Vajda Studio’s Gallery with Balázs Beöthy. In 1986 he participated in the show „Invisible Art” in Budapest.
He participated in group exhibitions also in 2002, and had got a solo show at the Scene Theatre (Budapest, HU) in 2003. In 2005 he exhibited his drawings at the József Katona Theatre in Kecskemét (HU), and had got a solo exhibition at the Retorta Gallery in Budapest. His works were published lot of times at the Vigiliy magazine and the “Élet és Irodalom” (Life and Literature) famous Hungarian newspaper (43/33.).

András Herencsár’s Drawings

A. H.’s drawings are usually of great size. This is, of course, on the one hand, relative, and, on the other hand, perhaps insignificant information. But considering compared to what can be called great, the question becomes much more exciting. As their size can be called great in comparison with that the motifs that appear on them. The „image elements” usually drawn with thin, black pen are fairly minute, mostly less than an inch. Looking at them, their heap seems like a chaotic mesh of non-figurative web of lines, covering this or that part of the sheet like a carpet. Not only very small are the tiny little motifs but they appear quite densely beside each other; what is more, they often penetrate each other, several of them possess the very same slip of paper simultaneously, in peaceful agreement, reinforcing rather the bothering each other’s effect.
Their web, mass is usually a filling up element; they represent the material of units that can be inspected, assembled from a distance. They vibrate between more easily identifiable contours of a larger scale, but their importance does not become less because of this; they do not turn into mere decorative elements. This method of composition creates only an interesting duality; the spontaneous tissue of associative tiny figures, objects, minute scenes, invented beings and never-seen objects growing apace with incredible fit into a more conscious, thought up composition. Looking at it from a distance, it can, of course, also contract. When seeing the drawing from this viewpoint we may have the impression that progress towards the inside, to the bottom of something is actually an endless process.
Only by stepping quite close to them can throbbing material be deciphered, and even than not easily. As the tiny creatures, occurrences flow into, come from each other (often literally); the gesture of one little being conduces the next one, grows from it into every direction. What makes it more difficult to unravel the lines of the black pen is that there is no starting point and end point (sometimes there is one, but even then it does not help much that little process has a direction); and that the little figures, objects often appear by fading into each other; reminding one of Lajos Vajda’s constructive surrealist pictures. (Images fading into and generated from one another indicate that in these drawings everything can be permeated, everything is made of one material, everything can turn into the other). The situation (reception) is made more complicated by the fact that when at last we focus on one or two minute details, then from their movement, gestures, objects themselves a “very little” story can be gathered, conceived; and then we have not even looked at the rest of the picture. Sometimes it seems as if the drawer did not even lifts his pen, and our eyes run along the mesh of these winding lines. A.H. reveals an incredibly concentrated world. A dense, pliable, surging new dimension which further invents/creates itself. The expressivity (in spite of their small size, the lines have been drawn vigorously), the dense, tangled web of lines of the drawings reminds one of the world of Béla Kondor’s and János Kass’s graphics.
In the early works colures were still present, but the abundance of elements under the transitions from one colour to the other became a decorative whirl of lines, as they were not seen from behind the colour. This does not hold in the case of one of the outstanding drawings ‘Red Monument’ where a row of thin figures of black lines appear on and beside a red flower with large calyx fastened to the wheels of a bicycle. In the early black-and-white drawings white patches of faces shone out the mesh; later this completely ceased. How – this is manifested the best by a drawing from 2002 that can be connected to the works which use emerging faces. We can see a line of Arab men, the intertwined lines of their shawls wave above their faces, their bodies consist of, that is, dissolve into tiny creatures.
The pulsation of the drawings flowing like carpets becomes more regular when a little motif, a ship, or recurring human figures jumping with cherry patterned parachutes are repeated steadily and, owing to the fact that they are drawn by hand, individually.
It is typical of A. H.’s humor how he applies second-hand texts. In one the drawings two words, as little as and repeated just like the figurative parts, are shown. In the lower part of the picture the word FIELD, in the upper part the word SKY can be read, constituting at the same time the basic material, background of the field and the sky, itself.
The elements create themselves, and flow in all directions on the paper creating the impression that they could grow, weave their own motifs infinitely. And the expansion of the dimension of time and space appears also thematically in the pictures: in one of the drawings, which has its inner frame (a row of human profiles resembling Medieval gargoyles with stuck, coiled up tongues) we can see the frames of the dispute of a tiny little angel and corresponding devil. Each scene generates associations of a different story, further stages of their dispute. Their gestures change; they almost quit each other, turn their back on each other; but then, in the next scene, having found a new argument they shake their fist or stand with resignation, patiently listening to the other. The identical frames of the scenes and the fact that the framework is created from the repetition of a single element make one feel that this row could be continued endlessly. The dispute is eternal, it will last until the end of time.
Another work weaves figures along a spiral beginning from outside, going inwards. The creation of a mandala, the image of the world, is one of the means of meditation. As looking at the drawings is also a kind of meditation: the act of following up of the lines, the calligraphy of the arches branching out in all directions, the stories, movements growing out of one another passes the rhythm; we adopt the pace of their own pulsation as we look at the motionless, still moving, vibrating world. To create it singular patience was required, and it is a question after all who has drawn: each line is the invention of the hand holding the pen; but the figures longing for life apparently live their own life too. The immersion which was needed for their creation, and the depth, the act of getting to the tissue began to work at the moment of creation; and the pulsation is taken over also by the viewer when he or she steps closer to unstitch threads. This can be done only like that – the way they have been created: by putting one’s heart and soul into it.

Zsófia Somogyi (curator)

Phone:  00-36-20-236-95-98, E-mail: haax@freemail.hu  
Website: www.festomuvesz.hu/herencsar , www.painter.hu/herencsar